Oldal kiválasztása

– Majd leszakad a lábam! – nyűgösködött Bea.
– Mondtam már, drágaságom, ne gyere magassarkúban. Egy cukiban a pult mögött úgyse lát senki. Ráadásul te még fiatal vagy, amúgy is bírnod kéne – válaszolt neki némi kárörvendéssel a hangjában Gizella.
– Hát, amiben te vagy, azt meg semmi pénzért nem venném fel.
–Kösz! Oké hogy laposabb, meg nyanyás. Na és? Nem emeli ki a vádlim, a popsi is laposabb, de a múltkor is lehúztam egy teljes műszakot úgy, hogy meg se kottyant. A maira is kíváncsi leszek. A szerda mindig erősebb szokott lenni – tromfolt rá Bea.
– Jaj, és ma jön Margitka néni. A lúdláb megvan?
– De meg ám! Jött egy egész tálcával, de ha bárki el is vinné, az utolsó két darabot, tudod, az életem árán is megvédem.  Ma rákérdezel végre?
– Rá bizony. Amúgy is kis aranyos, biztos nem sértődik meg. És nyugodj meg, megkapjuk a lúdlábunkat, és az ötven forintot – mondta kacsintva Gizella.
– Tudod jól, hogy nem ez érdekel. Már kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, miért rendel kettőt, mikor mindig csak egyet eszik meg. És miért nem nyúl a másikhoz egy újjal sem? Borravalónak meg visszaadja, a szokásos ötven forinttal együtt. De a miért! Az kell nekem – mondta nevetve  Bea. – És nézzenek oda. Fordulj csak meg!
– Szerintem már pakolhatsz is a tálcára – válaszolt Gizella, majd azonnal Margitka néni elé sietett, aki mint mindig, ezúttal is a sarokasztalához vette az irányt.
– Kezit csókolom. A szokásosat?
– Jaj, angyalkám, hogy maga milyen figyelmes! Igen, köszönöm.
– Szóval egy pohár víz, egy presszó kávé csak úgy feketén cukor nélkül, és két lúdláb.
– Micsoda szerencse, hogy maguknál még mindig lehet kapni. Már sok helyen csak ezek az újfajta úri mulatságok vannak. Olyan sütik, amiknek ki sem tudom mondani a nevét.
Gizella térült-fordult, és máris ott termett a finomságokkal.
– Margitka néni drága, lehetne egy személyes kérdésem? Igazán nem akarok tolakodó lenni, de elárulja, miért rendel mindig két lúdlábat, ha az egyiket soha nem fogyasztja el?
Margitka hosszasan nézte a fiatalos pincérnőt, majd megveregette a mellette üresen árválkodó szék támláját.
–Van egy kis ideje? Mert ez nem két mondat.
Gizella azon nyomban leült, miközben egy biztató mosolyt küldött a kolleganője felé.
– Tudja kedveském, én itt dolgoztam a szomszédos épületben, a Gazdasági Minisztériumban. Titkárnő voltam a helyettes miniszter mellett. Ez a helyiség már akkor is cukrászdaként üzemelt. Minden szerdán, pontban délben, ebéd helyett lejöttem ide megenni egy sütit. Rendszerint lúdlábat kértem. Már akkor is létezett, tudta?
– Gondoltam, hogy régi süti, de nem hittem volna, hogy ennyire.
– Nos. Egyik ilyen alkalommal arra lettem figyelmes, hogy egy jóvágású, snájdig fiatalember leül a velem szemben lévő asztalhoz, és ő is egy ugyanolyan sütit rendel. Elfogyasztottuk, majdnem egyszerre végeztünk, aztán majdnem egyszerre álltunk fel. Előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót, megemelte a kalapját, kissé meghajolt, és mentünk vissza dolgozni. Ki-ki a maga munkahelyére. Így ment ez hétről hétre. Mindig egy másik asztalhoz ült le, ahhoz ott, nézze csak – mutatott rá Ilonka. – Na persze nem pont ugyanezek az asztalok voltak.
– Gondoltam, úgy tetszett érteni, hogy a helyük megegyezik.
– Így van angyalkám. Már a sokadik alaklommal zajlott le mindig ugyanaz, mintha csak egy filmet játszottunk volna le együtt, amikor aztán huncutkodtam kicsit. Az egyik nap nem lúdlábat rendeltem, hanem Rákóczi túróst. Kíváncsi voltam, erre mit csinál. Tudja, soha egy szót sem szólt hozzám, sőt úgy tett, mintha rám sem nézne, közben milliószor elkaptam a pillantását, amikor nem feléje néztem mindig engem bámult.
– Jaj, de édes! És mi történt a Rákóczi túrósos váltással?
– Képzelje felállt, kért magának is egyet, és pluszban egy lúdlábat, ezt a csokis csodát. – nézett Ilonka néni a tányérjára. – És képzelje, odahozta nekem a másik lúdlábat. Olyan széles mosolyt addig életemben nem láttam. Na persze ettől a naptól fogva már egy asztalnál fogyasztottuk szerdai ebédünkként az édességünket.
– Aztán mi történt? – kérdezte izgatottan Gizella.
– Az én Bélám, hmm… – merengett el Margitka – Udvarolt nekem, hosszú heteken át. Még a kezemet sem merte megfogni. Aztán egyik este hazafelé úgy tettem, mintha megcsúsznék kicsit, és hát kedveském, gondolhatja, a karjaiban kötöttem ki.
– Na de Margitka néni! Maga tényleg milyen kis huncut volt.
– Hát, ha a férfi mamlasz, kicsit segíteni kell neki. Aztán már ment szépen minden a maga útján. Feljött hozzánk, úgy ahogy illik. Megkérte apámtól a kezem. Anyám sírt a meghatódottságtól, Apám kérdezgette a jövedelmét illetően, a munkája felől érdeklődött, majd kissé csóválta ugyan a fejét, de belátta, hogy a sofőrködés biztos megélhetést fog nyújtani majd számunkra.
– Na és a süti?
– Szerdánként ugyanúgy lejártunk ide sütizni. Itt beszéltük meg az esküvő időpontját is. Szűk vendégsereget terveztünk, anya megígérte, hogy átalakítja rám az ő esküvői ruháját, na, egyszóval mindent elrendeztünk. Már csak egy hónap lett volna hátra, amikor kitört a háború.
– Jaaj istenem – sikkantott fel halkan Gizella, és szája elé kapta a kezét. – Elmaradt az esküvő, és … – nem folytatta, mert Margitka néni arcát látva rosszat sejtett.
– A háborúból nem tért vissza?
– Dehogynem.
– Te jó ég, és lesebesült? Az esküvő?
– Megtartottuk, úgy ahogy terveztük. Csak a ruhát már anya nem tudta rám varrni, mert nem ért volna körbe. Jött az első baba, aztán még három követte. Bizony, aranyom.
–Ó, drága Margitka néni! És Béla bácsi mikor ment el?
–Ó, angyalkám, nem ment az sehova. Hacsak nem néha az idegeimre. Még mindig engem boldogít.
Gizella akaratlanul a lúdlábra nézett.
– Ja – hogy ez? – jött rá a kimondatlan kérdésre Margitka. – Cukorbeteg lett a szentem!