Oldal kiválasztása

Mindezt a te kedvedért teszem. Megígértem. Amikor utoljára rám néztél és kétszer is visszakérdeztél, igen, akkor megígértem neked. Tudom, meg voltál győződve róla, hogy a mesterrel könnyebb lesz elviselnem a hiányod. Majd ő segít nekem, így gondoltad. Fogalmam sincs, tőle mit kértél, és azt sem tudom, milyen lenne nélküle. De látodhatod, buzgalommal igyekszem.
Megérkezünk a hegy lábához. Külön kocsival. Kiszállok, próbálok rámosolyogni, kicsit sután sikerül. Neki bezzeg jól megy. Egy jógimestertől mondjuk erre számítottam. Bár egyáltalán nem úgy néz ki, mint azt egy spirituális gurufélétől elvárná az ember. Már az, hogy kocsival jön. Nem kellene neki gyalogosan, egy széttaposott szandálban érkeznie? És azt mondtad, hogy hatvan felé jár, de úgy néz ki, mintha csak negyven lenne, úgy ki van simulva. Egyedül az ősz haj és a hosszúra növesztett szakáll utal valamelyest spirituális voltára. A kis ezüstös bőrdísz, amit belefont a hajába, amolyan hippisen, az mondjuk tetszik.
Most meg cipőt cserél. Túrabakancs? Lenézek saját nyúzott tornacsukámra. Elkapja a pillantásom. Megteszi – mondja. Kinyitja a kocsija hátsó ajtaját, megcsörren a karkötője, tipikus tibeti bogyós, biztos azt morzsolgatja mantrázás közben. Felkészültél? – mindössze ennyit kérdez, majd egy óriási fekete bőr hátizsákot aggat rám. A sarkain két piros masni lóg. Nem töprengek céljukon, ez sem érdekel. Csupán észrevettem őket. Nagyokat nyögök a súly alatt. Felhozod nekem a hegyre? kérdi. Bólintok. Csak azért sem kérdezem meg, vajon mi a fenének?
A tekintély, amit kivívott nálad, igazán rám is átragadhatna. Látod? Szolgalelkűen birkózom a feladattal. Baromi rosszul megy. De igyekszem. Nem egyszer azon kapom magam, hogy haragszom rád. Ekkor lelkifurdalást érzek, aztán visszatér a dühöm. Küzdened kellett volna. Tudom, nem akartál több gyógymódot kipróbálni, eleged volt már a sok kuruzslóból. Merő jóindulatból ugyan, de kiirtották belőlünk a maradék csepp kis hitünket is, hogy valaha jobb lesz.
Két kis rántást érzek a hátizsákon. Mintha a guru a masnikon babrálna. Indulunk, mondja, s ruganyos léptekkel nekiiramodik az ösvénynek. Csökönyösen újra és újra feltolulnak az előítéleteim, s én próbálom elhessegetni őket. Azért mégis jobb lenne, ha csak totyogna előttem, miközben majd kiköpi a tüdejét. Hogy egy guruszerű figura ilyen kitűnő fizikai állapotban legyen, azt éppenséggel nem díjazom. Bezzeg én a táv felénél már erősen lihegek. Néha visszanéz. Biztat a tekintete. Hát egy bölcstől mi a fenét vártam? Habár az előző tanítása kissé félresiklott. Három napig markolásztatott velem egy francos kavicsot. Vigyázzak rá, el ne engedjem egy pillanatra sem, figyelmeztetett. Aztán véletlenül beleejtettem a patakba. Rákérdezett, mi lehet ennek a tanulsága, s azt találtam mondani: ha valamit elveszítünk, akkor jövünk rá, milyen értékes volt a számunkra. Mit válaszolt erre? Klisé. Meg hogy ha ilyen közhelyeket fogalmazok meg, akkor elmélkedjek még kicsit rajta.
Angelikám, nincs valami jobb ötleted? Súghatnál odaátról!
Szótlanul caplatunk felfelé. A hátizsákot már nem is érzem annyira nehéznek. Az erdő magába szippant, elönt a békesség, ahogy a fák aurája simogat, a fájdalom, amit cipelek, csökkenni látszik. Megijedek. Nem akarom elveszíteni. Akarom, hogy velem legyen! Érzed ugye, hogy szenvedek? Görcsösen akarom, hogy hasítson bele a vállamba a szíj. Hogy szorítson a cipőm, hogy fázzak. Mióta nem vagy velem, azóta amúgy is csak a hideg markolász, gyötör, átjárva egész testem, különös vendégként ücsörög álmaimon. Kellenek ezek az elterelések. Addig sem figyelek arra, ami bennem kavarog. Mert valahányszor kicsit is nem vagyok éber, elkap egy örvényszerű ciklon, és már csak azon töprengek, miért pont velem, miért épp te és miért épp én kellettem ebbe a fekete történetbe főszereplőként.
Hallgatom a saját lihegésem. Van a szuszogásnak egy olyan jellegzetes hangja, amikor a düh is távozik. Hol van ez egy megkönnyebbült sóhajtól? Cipelem ezt a hülye hátizsákot, fel a hegyre, az értelmetlenségén sem töprengem, hagyom, történjen, amit szerettél volna. Áltatom magam, hogy előbb-utóbb beletörődőm. Közben meg dehogyis. A hegygerinchez közeledve lassan tudatosul bennem, hogy a táj elképesztő látvánnyal szeretne lenyűgözni, de én máris elhatározom, hogy nem hagyom magam. Csak befelé figyelek és nem törődőm az elénk táruló hegygerinc zöldellő varázsával.
A hátizsák már valószerűtlenül könnyűnek tűnik. A mester lesegíti a hátamról, s én értetlenül veszem észre, hogy teljesen lapos. Komótos mozdulattal belenyúl, és kivesz belőle egy gondosan összehajtott ruhát. Kimért mozdulatokkal öltözködik. Könnyű dolga van vele, csak magára ölti, mint egy stólát. Zsákom még egy narancssárga leplet is rejt, amihez foghatót szerzetesek viselnek Tibetben. Így már jobb? kérdi. Nyílt tekintete mélyről jövő szeretettel pásztázza arcom. Olvas a gondolataimban? mondom fennhangon, amolyan sem kérdés, sem kijelentés szerűen. Miért hiszed, hogy olyan mélyen kellene kutakodnom, ha már egyszer minden rá van írva az arcodra? Válasza meglep. Lehuppanok egy kiálló szikladarabra. Megsimogatom a mohával benőtt részét, élvezem bársonyos tapintását. Kételkedem? Igen, lebuktam. A csodát várom. Ráadásul borzasztóan nagynak kell lennie. Miközben ezeket mondom, észreveszem, hogy a hátizsák alján a masnik ernyedten lifegnek, és a napsütésben barnás szemcsék csillannak meg rajtuk. Visszanézek az ösvényre. A homokcsíkok láttán már értem, miért lett egész könnyű a zsák.
Igen, homokot hoztál fel egészen idáig, mondja a mester, de idővel, ahogy egyre csak haladsz előre, egyre könnyebb és könnyebb lesz, igaz? A mosolya kutakodó.
Csak nem azt akarja mondani, hogy ez volt a mélyenszántó tanítás? Igyekszem kellően szarkasztikus hangsúlyt kipréselni magamból. Bosszant a mosolya. Erre mondja majd mindjárt, hogy berzenkedik az egom. Először a kavics, most meg ez a homokosdi. Tibetben tuti elvontabbak ezek a tanmesék, mondom, de máris bánom, hogy felemeltem a hangom.
A mester megigazítja stóláját, elnéz a zöldellő hegygerinc felett. Hogy te miként értelmezed a tanítást, az a saját gondolatod, a saját megértésed és a saját magyarázatod. Ne feledd, ketten vigyázunk rád. Angelika és én.
Tisztára idióta vagyok. Angelikám, ne haragudj rám! Sikeresen megbántottam az egyetlen embert, aki még hajlandó foglalkozni velem. Igaz, felcipeltetett velem egy dögnehéz hátizsákot valami eszement tanítás miatt, de tiszta barom vagyok, amiért végül megsértődve felpattantam és otthagytam.
Dúlva-fúlva loholok lefelé vissza az ösvényen. Követem a homokcsíkokat, a hülyeségem nyomvonalát. A mesterről meg csak annyit, hogy nem lesz a Dalai láma utódja, az már biztos, de a jóindulatához kétség sem fér. Majd megvárom a kocsijánál, és reménykedem, hogy még szóba áll velem.