A ház

Megállt a szülei háza előtt, hosszasan nézegette a kulcsokat. Húzta az időt. Tudta, amint beér, újra elönti a fájdalom.
Ki kell pakolnia. Muszáj. Elkelt a lakás, jönnek a vevők.
Egy pillantást vetett a homlokzatra. Utcafronti, hagyományos kockaház, valamilyen hasonló szöveggel adta fel a hirdetést. Néhol már pereg a vakolat, pedig csak egy hónapja lakatlan. Ha a házakból elköltöznek az emberek, sokkal rohamosabban romlik az állaguk.
Jó lenne hinni az angyalokban, most ketten ülnének a vállamon – gondolta. – Na essünk túl rajta, anyu, apu, ha láttok fentről, segítsetek.
Mintha harcba indulna, bement a kiskapun, a lánc csak dísznek volt rajta, hanyagul körbetekerve, a lakat zárja már régóta nem működött. Sokáig matatott a kulcsokkal a bejárati ajtó előtt, mint aki épp most találja ki, melyik melyik. Pedig pontosan tudta. Számtalan vevőjelöltnek tartott már tárlatvezetést.
Az élettelen ház csípős hidege belemart a húsába, és lehatolt egészen a csontjáig. Az üres helyiségekben mintha csak az elmúlás ridegsége maradt volna, az élet magával költöztette a derűt és a vidámságot. Csak a hálószobában maradtak meg a szekrények, régimódiak voltak, nem kellettek senkinek.
Ledobta a magával hozott hátizsákot a földre. Nejlonzsákok kerültek elő, válogatás nélküli ruhagyömöszkölés vette kezdetét. Ki akart lépni a valóságból, vakon hajigálta be az apja régi ruháit. Nem akart tudomást venni a hozzájuk kötődő látomásokról. A póló, amiben mindig kapált, a kockás ing, amiben főzött, az alkalmi öltöny, amin még mindig meglátszik a zsírfolt. Az esküvőn szerezte, csak azért nem haragudott érte, mert az imádott kis menye lökte meg véletlenül a kezét, amikor leült mellé az ünnepi asztalhoz. A boldog após. Az élet egyik csodás ajándéka, hogy ennyire jól kijöttek. Miután két gyönyörű unokával ajándékozta meg, már csak kisjányomnak szólította.
A példás rend semmivé vált, ahogy a ruhák egymásra kerültek, épp olyanok voltak, mint az apja utolsó hónapja, amit összekuszált a stroke. Elillant ez az egy hónap, amióta nincs velük. Talán ezért érezte meg minden helyiségben a jelenlétét. Azon se lepődött volna meg, ha egyszercsak megjelenik, és rászól, fiam, miért nem pakolod szépen egymásra a ruhákat, összegyűrödik.
– Sajna, öreg harcos, ennek már mindegy.
Megrázta fejét, mikor ráébredt, hogy már megint beszél hozzá. Ilyenkor megijedt, és erősen reménykedett benne, hogy előbb-utóbb elmúlik. Mint ahogy annak idején az édesanyjával történt. Tíz évvel korábban hagyta itt őket, és vele sokkal meghittebben beszélget, elfogadva, hogy tőle már csak sugallatok érkeznek. Az apja elvesztése még túl friss. Így magyarázta magának, miközben bízott abban, hogy idővel megszelídül a fájdalom.
Szusszant egy kicsit. Talán az őrült tempó melegítette ki, a munka eredményeképpen a zsákok már beborították a szobát. A ruhák becsomagolásával a nyirkos levegő is szelídülni látszott.
Összevissza ténfergett a lakásban. Mindenféle rendszert, amit kitalált, sutba dobva épp azzal foglalkozott, ami a keze ügyébe került. Bármerre ment, egy-egy újabb ütést mértek rá az emlékek. Az előszobai falon a képek üres helye történeteket üvöltöttek a csendbe. Az egyik olcsó festmény kifakult helye az elmúlás hírnökeként virított a falon. Szüleivel egy közös üdülésen vették. Anyja mosolya, ahogy kijelenti, miszerint jó befektetés lesz. Meglásd, anyu, ez még egyszer sokat fog érni, mondta neki akkor. Többet azóta sem ér egy fillérrel sem, de az egyedi üvegzománccal kirakott minták a saját nappalijában kápráztatják el a vendégeit egyedi fényjátékokkal.
Odakint köd borította be az udvart, szürke fátyollal takarva a kertet. Mennyit bolondozott a gyerekekkel odakint, kacagásukat még most is élénken hallotta, csak egy picit kellett fülelnie, és a fogócska hangjai beszűrődtek, még a távoli idő sem volt képes elnyomni a boldogság hangjait. A Tudor-rózsák, amivel apja annyit dolgozott, tavasszal nem bontottak virágot. Nem is fognak, ebben biztos volt. Nincs kinek kivirítsanak.
Kényszerítette magát a folytatásra.
Belépett a konyhába, ahol az édesanyja hangját hallotta, még pici gyerekként, kisfiam, a piros pöttyös bögréből kéred a kakaót? A kotlósmama. Nem haragudott érte, mikor így incselkedett vele. Ő volt a családot összetartó erő. Ilyen jóízűen senki nem tudott nagyokat kacagni, mint a mami. Járni alig bírt, a csípője miatt, de a kisunokát azért a hóna alá csapta, a másik kezével a botra támaszkodva simán becipelte a lakásba, ha kellett, bármelyiket. A kis kópék meg hogy élvezték, ahogy ott csüngtek a karjaiban!
Elege lett. Úgy döntött, nem válogat, gyűjtöget többet már. Maradjon minden itt. Ami nem kell az új tulajnak, majd kidobálja. Ami fontos volt, szétosztották maguk között a nővéreivel. Ki-ki vitte azon tárgyakat, amelyek a szívükhöz nőttek.
A gyomra tájékán már amúgy is újból megjelent a görcs.
– Már megint ez a facsarás – mormogta. – Aztán jön az elérzékenyülés, és a szűnni nem akaró hiányérzet.
Mintha a feje felől eltűnt volna egy óvó burok, a szülői kéz biztonságos érintésének melege, amit bármikor érzett, ha csak rágondolt is, legyen közel vagy távol. Egyedül maradt a tudattal, hogy most ő már az, akinek óvnia kell. Az ő védelme kell hogy beborítsa a családot, és nem tudta még feldolgozni ezt az érzést.
Kifelé menet megállt egy pillanatra az előszobatükör előtt. Vele szemben a kisasztalon az apja szemüvege pihent. Egy tárgy, ami értelmetlenné vált. Az univerzum úgy döntött, hogy haszontalan. Pedig milyen jellegzetes volt, amikor lecsúszott az apja orráról, és megigazította. Az a mozdulat, az amolyan apus volt. Csináltassunk már egy újat, apu, mondogatta mindig neki, de mindhiába. Drága mulatság, fiam. Jó még ez, válaszolta.
Ahogy ott állt a tükör előtt, lejátszódott előtte az utolsó nap, amikor még életben láthatta az apját, noha már meg nem ismerte. A stroke kegyetlenül töröl, nem kímél, nem válogat.
Az apja nem volt ölelgetős típus, ez egyszer úgy gondolta, kihasználja az alkalmat. Odalépett hozzá. Ölelj meg, öreg harcos, mondta neki akkor. Az idős ember azt se tudta, kicsoda, csak azt láthatta, hogy odamegy elé egy nagy ember. Keze alig éri fel, de ráteszi a vállára, és mivel nem tudja, mit kezdjen vele, csuklója lefelé lifeg a levegőben. Nem tudta már, mi az, megölelni valakit.
Ez a látvány égett bele a tükörbe.
Ahogy ott állnak, a fiú és az apja.
Az öreg, aki csak néz ki a világba, és fogalma sincs semmiről, arról sem, hogy már azon éjjelen tovább költözik.
Egy darabig még ott állt. A kép, mint a pára a hideg üvegről, tovatűnt, és már csak magát látta a tükörben, amint az apja szemüvegét forgatgatja a kezében.
Kirohant a házból.
Még a kocsiban ülve is a fülében csengett a kulcs éles kattanása, amint ráfordult a zárra, mélyen magába eltemetve az emlékeket, mint egy gondosan őrzött kincsestárat.