A férfi olyan lendülettel lökte be a könyvtár ajtaját, hogy a zárva jelzést mutató tábla leesett a kilincséről. Lassan lehajolt, és némi gondolkodás után a bejárati ajtó mellett üresen árválkodó polcra tette.
Az óriási csarnok bekebelezte a belépőket. A légüres tér a szocializmus ódivatú stílusával fennkölten hirdette az épülethez hűen simuló építészeti megoldások hiábavalóságát. A ruhatár feleslegesnek érezte magát, hiába hívogatta csábítóan a sok fogas a kabátokat. Üressége rá ült az idelátogatókra akkor is, ha nyitva volt a könyvtár. A külső kép után, ami úgy nézett ki mintha csak a fantáziavilág mauzóleuma lenne, belesimult a millió az akkori pártállam benső dizájn elvárásaiba. Mindez változott némiképpen az idők múlásával, de nagyságrendeket nem tudott megugrani.
A férfi kettesével vette a lépcsőket, és mikor felért az emeletre egy újabb túlméretezett pult fogadta. Csak most épp nem ült mögötte senki. A város könyvtárosnénije hiányzott, a maga jellegzetes mosolyával, a bájosan szája elé tett kezével, amint máris csendre inti az idelátogatókat. Már részévé vált ő a könyvtárnak. Mintha csak az oldalbordája lett volna, a város vezetése el sem tudta képzelni nélküle az intézményt. A férfi tudta, hogy bent van, mert az emberei határozottan állították, hogy látták bejönni a két bőröndjével együtt.
– A két bőrönddel – ismételte meg magában a férfi. Ennyit engedélyeztek. Mindössze.
Megcsóválta a fejét. Már belekiabált volna a csendbe, amikor hangos zokogás ütötte meg a fülét. A történelmi regényekkel jelzett sor mögül vélte hallani, ezért elindult abba az irányba. A pultot elhagyva akarva-akaratlanul megtorpant a sorok közé vezető szőnyeg láttán. Lenézett a sáros bakancsára, majd vállat vont.
– Már úgyis mindegy – mondta félhangosan maga elé.
Amint megtette a szőnyegen az első lépést, érezte a kellemes, beszippantó puhaságát. Lelassította lépteit, szeme beitta a könyvek bódító sokszíneségét. Elhaladt a szépirodalmi polc előtt, majd befordult az újdonságokhoz vezető soron. A sci-fi és a fantasy sor képzeletvilága fekete lyukként vonzotta. Megacélozta magát, és tovább folytatta az útját, hogy elvégezze a küldetését.
A néni a történelmi sor polcai tövében ülve sírdogált. Nagyon megrettent a férfi láttán, de továbbra is ülve maradt.
– Megyek már, megyek! Nem kell értem külön küldeni senkit – mondta barátságtalanul két szipogás között.
– Segíteni jöttem – válaszolt a férfi, miközben leguggolt a könyvtárosnő mellé. Feléje nyújtott egy papírzsebkendőt, a másik kezével pedig jelezte, hogy segít neki felállni.
– Már összepakoltam, amit tudtam. Illetve amit gondoltam.
– Mind a két bőrönbe könyveket tetszett tenni?
– Színültig, fiatalember.
– Személyes holmik?
– Nem visz rá a lélek. Pakoljak be szoknyákat meg fehérneműt? A piperék foglalják el a klasszikusok helyét? Így is az a bajom, hogy nem fér több könyv a bőröndökbe. Nem tudom, mit hagyjak itt. Megszakad a szívem! – mondta, s közben újra sírásra görbült a szája.
– Ne vegye a lelkére. Higgye el, nagyobb gondjaink vannak most.
– Jajj, hát tudom, én azt kedves. A kórházak, ugye? És az a sok szerencsétlen ember. Tudja épp a minap jutott eszembe, hogy tavaly nyáron együtt sajnálkoztam a barátnőmmel amikor panaszkodott, hogy milyen nagy bajban van. Nem jött ki időben a szerelője. Eldugult a kinti úszómedencéjének a szivattyúja. Na most mondja meg. Nekünk meg már alig tellett élelmiszerre akkoriban is. És az a tudat, hogy csak egy ugrásra vannak a határ túloldalán. Kinek milyen problémája van az életben, ugye?
– Ez itt kiesett – mondta férfi miközben félre tolta a pisztolytáskáját, hogy le tudjon hajolni. – Hemingway. Az öreg halászt bizony feltétlenül magunkkal visszük.
– Próbáltam valamit kitalálni, mi az, ami feltétlenül muszáj. De hogy hagyhatnám itt bármelyik gyermekem? Olyanok nekem mintha csak a saját részeim lennének. Thomas Mann, Dosztojevszkij. Jajj nekem, mit csináljak? – Újból elkeseredetten zokogni kezdett. – Ezt nem várhatja el tőlem senki…
– És mi lenne, ha azt mondanám, hogy…, de nézze csak! Tessék idejönni az ablakhoz. Látja azt a sok kocsit? Csak a jelzésemre várnak. Akik idejöttek, mind kivétel nélkül felajánlottak a magukéból egy-egy bőröndöt. Azokat még mind telepakolhatjuk. Szereztem hozzá pluszba egy kamiont a századtól.
A néni arca két hüppögés között felderült.
– De hát biztos, hogy mennünk kell?
A férfi felhúzta a zubbonyán a cipzárt. Bosszús, mogorva arcot vágott. Levette a tányérsapkáját, és megmasszírozta kissé a homlokát.
– A hírszerzés jelzése egyértelmű. Holnap bekövetkezik – mondta miközben bakancsával lágyan nyomkodni kezdte a szőnyeget. – Állítólag egy olyan Armageddon várható, hogy itt holnaptól kő kövön nem marad. Furcsa szóösszetételek vannak, ugye? – folytatta kissé elmélázva, miközben továbbra is a szőnyeggel volt elfoglalva. Vajon ki és mikor alkothatta meg először azt a szóösszetételt, ami összekapcsolta ezt a finom bársonyos kárpitot a bombázással?