A láthatatlan faljáró

A várószoba telefonjának kihangosítója eltorzította a professzor hangját.
– Brünhilda kedves, kérem, engedje be a következőt.
Az előtérben az asszisztensnő majdnem kiejtette a kezéből a körömreszelőt – amit csak azért vett fel, hogy megfeleljen a titkárnőkről alkotott, manapság már elavult tévképzeteknek -, és a telefonkagyló után kapott.
– Na de professzor úr, – szólt bele – már bent van az illető.
A professzor jobban szemügyre vette az asztallal szemközt elhelyezkedő fotelt, és rémülten konstatálta, hogy be van süppedve az ülőkéje.
– Itt vagyok. Igen jól látja, hogy nem lát. Engedje meg hogy bemutatkozzam. Grünwald Gedömér vagyok. A láthatatlan ember.
A professzor hirtelen hátrább lépett, és majdnem felbotlott az asztal melletti papírkosárban, majd szabályszerűen belezuhant a székébe.
– Tudom előszőr sokkoló, de inkább maradjon ülve, mert még szeretném fokozni – folytatta a láthatatlan hang.
– Nem értem, de hát hogyan lehetséges ez? És hogy jutott be ide?
A láthatatlan férfi felpattant, és mivel egy kissé reszketett, ezért felkapott a fogasról egy ott árválkodó orvosi köpenyt. A ruhadarab furcsán libegő ujjatlan kinézetével, ha lehet, még jobban megrémisztette a professzort.
– Nahát épp ez az amiről beszélni akartam. Nincs elég bajom ezzel a láthatatlanságosdival, de még a falon is át tudtam jönni. Képzelheti!
– Már semmit nem értek – mondta a professzor, miközben egyfolytában a homlokát dörzsölte, mintha azzal be tudta volna koordinálni az idegpályái rendezettségét. Meggyőződése szerint nyilvánvalóan összegabalyodhattak. Próbált emlékeiben kutakodni, hogy milyen elmezavar jelei jelenhettek meg az elméjében.
A láthatatlan Gedömér megvárta míg a doki megnyugszik.
– Had mondjam az elejétől. Egyik este néztem a tévében H.G. Wells Láthatatlan ember című filmjét. Egyszer csak a képernyő elkezdett vibrálni. Odaléptem a készülékhez, és mikor megigazítottam a konnektorban a csatlakozót, egy brutál erős áramütést éreztem. Hanyatt repültem vagy két métert és elájultam. Másnap reggel amikor felébredtem, azt hittem csak egy rossz álom volt. De amikor belenéztem a tükörbe… Elég ha annyit mondok azóta nem borotválkoztam. Átsugárzódott a filmbéli karakter, és láthatatlan lettem.  Ne hüledezzen drága professzor úr, mert még csak most jön a java. Gondoltam, ahogy történt a bevitel, úgy zajlik a kivitel is. Persze ezt az ötletemet is a filmekből vettem. Ezért aztán újra beüzemeltem a tévét, és mikor ment benne egy jó film, újra elkezdtem húzkodni a zsinórt a falból. Aztán megint röpültem vagy két métert. Itt említem meg bölcs előrelátásom, miszerint már egy előre odakészített matracra zuhantam. Nem vagyok én hülye!
A professzor elismerő bólogatásba kezdett, amit persze némiképp árnyalt az a vélemény, amit magában gondolt az utolsó állítást illetően.
– Kitalálja ugye, hogy mi ment adásban? A faljáró című film. Az áram rúgása után vártam a hatást. Néztem magam. Semmi. Vakartam a fejem mi történhetett, és mikor fáradtan nekidőltem a falnak a nappaliban, csak azt vettem észre, hogy átestem a falon, és lefejeltem a konyhaszekrényt.
A köpeny felnyúlt, mintha csak a feje felé közeledett volna a karja.
Talán a púpot keresheti a fején – mélázott el a professzor.
– Aztán már tudatosan kerestem a műsorokat. Rájöttem, hogy lehetek okosabb.
– Ne mondja! Feltételezem nem talált hozzá megfelelő filmet – tette hozzá a professzor.
– Dehogynem. Volt egy Einsteinről szóló film, aminél eljátszottam ugyanezt a produkciót.
– Gondolom dokumentumfilm lehetett, azért nem működött.
– Dehogynem. Hátra zuhantam mint rendesen, és mikor felébredtem, egyből tudtam, hogy minden relatív.
A professzor úgy érezte ennél a pontnál egy olyan területre érkeztek, hogy csakis a bölcsessége húzhatja ki a csávából, ami óva intette attól, hogy bármit kifejtsen az esetről alkotott véleményéből. A jegyzetébe temetkezett, majd kis szünet után felnézett a köpeny irányába.
– És a nagy okosságában mit talált ki?
– Rákerestem a neten a ma élő legnagyobb elmekutatóra, és magát dobta fel. Jött egy sugallat, hogy keressem föl. Segítsen rajtam, hogy tudnék visszaváltozni?
– Mindenekelőtt bármivel is folytatnánk, meg kell ígérnie valamit. Egy jó ideig nem nézhet tévét.
– Ahá, értem mire gondol. Maga aztán nem semmi! Tudtam én, tudtam, hogy jó embert keresek fel.
– Érezze magát szerencsésnek, hogy a filmek, amiket bevonzott, régimódi klasszikusok voltak csupán.
A köpeny előrehajolt a szék széléhez.
– Ezt hogy érti?
A professzor szúrós szemmel nézett az arc feltételezett irányába.
– Még jó, hogy nem a manapság divatos mesefilmeket nézte. A szuperhősöket. Gondoljon csak bele ott kikről szól a filmbéli mese. Például ha felidegesítik, megnő baromi nagy zöld emberré. Itt lenne az ülepe, és mivel faljáró is, a feje meg fent kukucskálna a felettünk lévő emeleten az ügyvédi irodában. Aztán meg egy másik szerint levenné a szemüvegét, és lézert lövellene ki a szeméből. Tudom is én, rengeteg minden van. Lehel egyet, és lefagyaszt mindent. Mennyi badarság! Bármi megtörténhet. Szellent egyet, és eltűnik a háta mögül a fél város. Na érti már? Vigyáznia kell az erejével.
– Maga, doktor úr, hát maga nem semmi. Tudtam én…
– Na, akkor most szépen nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, itt van Imre, most szépen elkíséri vissza a szobájába, és elmélkedjen egy kicsit a magában lakozó okos ember. Tudja… Aztán holnap folytatjuk.
Mikor kimentek a szobából óriási termetével Brünhilda tolult be az ajtón.
– Professzor úr, hát ez elképesztő! Ne vegye szembedicsérésnek, de el vagyok ámulva. Az, ahogy képes elhitetni vele, hogy nem látja!
– Mit mondok mindig kedvesem? Mi a fő lényeg a pszichoterápiában?
– A türelem, Professzor úr. A türelem. Ez rendben is van, de tegnap is Napóleonnal egy órán keresztül vitatkoztak a csapatok felállításáról.
– Jajj kedvesem, de ott fontos volt, hogy a lovasság honnan támadjon.
– Na és Lenin?
– Ugyan már, az szóra sem érdemes. Ott könnyű dolgom volt. Csak adtam neki egy vastag könyvet, a Tőkét Marxtól, és csak annyit mondtam, hogy menjen oda mindenkihez, és biztassa őket, hogy tanulni, tanulni, tanulni.
– Na jó, de pont a hatoska könyvét kellett odaadni? Ez is milyen zseniális húzás volt. Ő is lenyugodott ezáltal.
– Köszönöm aranyom, de ha most kérhetem, hagyjon magamra egy órácskára, mert szeretnék pihenni.
Mikor bezárult az asszisztense mögött az ajtó, a professzor odalépett az ablakhoz. Szélesre tárta, szippantott egy nagyot a huszonkettedik emelet magasságában beáradó friss levegőből. Tudta magáról, hogy zseni. Szupermannek érezte magát. Mindkét karját felemelve jólesően nyújtózott egy nagyot. Szörnyülködött kissé az utakon összezsúfolódott kocsik látványán.
– Megint dugó van – gondolta. Meghúzta a vállát, és ökölbe szorította kezét. Fellépett a párkányra, és mivel tudta, hogy a felesége már nagyon várja az ebéddel, elrugaszkodott, hogy szélsebesen hazarepüljön, mert semmiképpen sem akarta megvárakoztatni.