Gertrúd felállt a közönség soraiból. Méltóságteljes, lassú léptekkel közeledett a kifutó felé. A biztonsági őrök annyira meglepődtek a nyugodt, erőt sugárzó nőn, hogy nem tudták mitévők legyenek. Amikor a Náray kosztümöt viselő arisztokratikus szépségű idős hölgy könnyed mozdulattal fellépett a modellek közé, már késő volt közbelépniük.
A divatbemutató közben megfagyott a levegő. Sem a közönség, de még a szervezők sem értették, mit szeretne. Talán a kora volt az, ami a leginkább zavaróan hatott, amiért Gertrúd kirívott a szépséges ruhákban vonuló fiatal lányok közül. Egyenes tartással, felszegett fejjel, s magabiztos mosollyal a szája szélén indult el a kifutón. A modellek utat nyitottak neki. A show egy pillanatra sem torpant meg, a ruhák továbbra is suhogva, fennkölten hirdették a legújabb francia divat irányvonalait. A színfalak mögött tanácstalanul állt Pierre Deschamps, tervező, Párizs legújabb üdvöskéje, akit a legutóbbi kreációja óta a szakma a tenyerén hordozott. Az eseményt különleges figyelem övezte. Várták, meg tudja-e ugrani ismét a saját maga által magasra tett lécet. Ezúttal azonban cserben hagyta kreativitása. Ha leállítja a bemutatót, botrány lesz, -ami persze néha jól is jöhet-, de ezúttal szerette volna elkerülni. Megbabonázva figyelte a hölgyet, egészen belefeledkezett a látványába.
– Mi legyen? – hangzott a fülébe sürgetően a biztonsági főnök hangja, aki időközben ott termett a hölgy mellett. A pódium szélénél állt, készen arra is akár, hogy lecibálja a hívatlan vendéget.
– Várunk – mondta Pierre, miközben felemelte jobbját, és körkörös mozdulatokkal a vonulás folytatására biztatta modelljeit. Professzionalizmus kísérte lépteiket, a divat futószalagon hömpölygött tovább.
Három hónappal korábban történt, hogy Gertrúd tettetett rosszallással nézett körbe családján.
– Gyönyörűségeim, figyelmeztettelek titeket, nehogy feltegyetek ennyi gyertyát a tortámra. Hetvenötöt hogy a csudába fogok elfújni? Legalább segítsetek – mondta mosolyogva.
Két felnőtt gyermeke, mennye, veje és mind a négy unokája köré gyűlt, ám mielőtt együttes erővel nekiveselkedtek volna, Lili, a legkisebbik, elkiáltotta magát:
– Mami, segítünk, de előbb kívánj valamit!
Gertrúd behunyta a szemét, és csak ennyit mondott:
– Úgyis tudjátok, hogy mit szeretnék. Minden alkalommal ezt kívántam. Lehet, hogy nem lett volna szabad elárulnom?
Nagy levegőt vettek mindannyian, s egy kisebb fajta családi hurrikán után jóízűen nevettek a nagyin, ahogy heves karlendítésekkel hessegeti a kialudt gyertyák okozta füstfelhőt.
Két gyermeke, Vera és Attila egyszerre lépett oda hozzá.
– Igen tudtuk, de mindig elhárítottad a próbálkozásainkat azzal, hogy első az üzlet, és soha nincs időd – magyarázta fia.
– Tökéletes kifogásokat hozva utasítottad vissza a próbálkozásainkat, amikkel nem tudtunk vitatkozni – fejezte be a lánya. – Nincs több mentség. Gondolj most már magadra.
Közösen egy képeslapméretű borítékot nyújtottak át, miközben mindannyian feszülten várták a hatást.
Egy díszes meghívó csusszant ki a borítékból. Francia nyelven írták. Az évben megrendezésre kerülő nagyszabású divatbemutatóra szólt, Párizsba.
Csodás születésnap volt, a legcsodálatosabb ajándékkal, amit valaha elképzelhetett.
És most Gertrúd itt áll a pódiumon, a műsor folytatódik, mintha mi sem történt volna.
Tisztában volt minden egyes momentummal. Számára megállt az idő, és csak a lépteire koncentrált. Egy hirtelen, kósza áramkör a gondolati impulzusai között vezette lépteit? Maga sem tudta. A fegyelem, a másoknak való megfelelés, a megfontolt gondolkodás vezérelte mindig is, de közben oly sokszor álmodozott bolondozásról, valami meghökkentő élményről, amit egy őrült pillanat hoz majd a számára, amikor a józan ítélőképessége figyelmen kívül hagyja a racionalitását. Nincs több kifogás -gondolta. A világ egyik leghíresebb divatbemutatóján részt venni mindig is nagy álma volt, de a sugallat, hogy fellépjen a pódiumra, fogalma sem volt, honnan érkezett. Talán, ha egy kicsit magasabb lett volna de a kétlépcsőnyi kihívás viszont legyőzhető akadálynak tűnt.
A közönség soraiban lánya, aki elkísérte az útra, dermedten figyelte a történéseket. Verának még a szája is tátva maradt, csak akkor rendezte vonásait, amikor észlelte, hogy sokan őt bámulják, megfejtést remélve tőle. Gertrúd úgy gondolta, ha már nekiindult, végigsétálja azt a néhány métert. Ebből a szituációból egy kiút létezett: be a színfalak mögé. Ahogy a biztonságos mentsvár felé indult, felismerte a híres divatdiktátort. Pierre Deschamps csodálkozó tekintetéből kiolvasta, és a pillanat tört része alatt megértette a tervező akaratát: most már vonuljon végig Gertrúd is a lányokkal.
Akkor, ott csak a lépések számítottak. Lábának minden egyes lendítése megfontolt, lassú, ám határozott volt – és ez igaz volt magára, Gertrúdra is. Minden mozdulata emlékeinek tárházát vonultatta fel előtte. Az első, amikor kislány korában a várva várt csipkés, liliomokkal díszített ruháját megkapta. Mennyit ácsingózott érte. Aztán a pohár csörömpölés és a kegyetlen fröccsenés, amint tartalma ráborult. A bánat amiért a régi ünneplőruhájában volt kénytelen az óvodás ballagásra menni, fájdalmasan tolult fel emlékeiben. A következő métereket a középiskola kamasz rezgései kísérték. Majd az egyetemi évek képei jöttek fel, az első csók, majd az első szerelmi csalódás.
Azért szép idők voltak – merengett magában.
Meglepődve tapasztalta, hogy már a kifutó felénél jár, s Pierre le sem veszi róla a szemét. Gertrúd állta a pillantását, elhomályosult körülötte a világ, s ráébredt, a férfi mennyire hasonlít az első férjére. Sándor makacs, jó üzleti érzékkel megáldott, határozott jellemű ember volt. Nem túl jóképű, de meggyőzőerejével mindenkit levett a lábáról. Az ital viszont őt győzte le. Gertrúd gyermektelenül, egyedül vitte tovább az addigra virágzóan prosperáló cégüket. A porcelántárgyak díszes, cirkalmas mintái mindig is elkápráztatták, olyannyira, hogy minden idejét, a festésüknek szentelte. Nemzetközi hírnévre második férje juttatta a céget. Albert előbb a családi vállalkozás fő marketingese volt, majd Gertrúd kinevezte ügyvezetőnek, s végül beengedte az életébe is. A hírnév és a vagyon egyszerre érkezett meg az életükbe, majd a család is bővült. Gertrúd harmincöt éves volt, amikor megszületett első gyermeke, Attila, őt rá egy évre rögtön Vera követte.
Mintha vonzotta volna Pierre, megbabonázva haladt feléje. Gertrúd az utolsó szakaszon járt, néhány méter volt hátra.
A festett porcelánjai világhírűvé tették. Bejárta velük a világot. Londonban a királynő meghívásának is eleget tett, igaz, csak a kultúrattaséval találkozhatott, de az eseményt az összes magyar lap hírül adta.
Pierre bátorítóan intett felé, már csak néhány lépés, és célba ér.
Megtorpant. Érezte aznap különleges erő irányítja testét. Elvesztegetett alkalmak, elmulasztott lehetőségek, ezentúl jöhet bármi, érezte már készen áll.
Rámosolygott Pierre, és Gertrúd önkéntelenül elfogadta a felé nyújtott kezet. Tudta, miközben a kifutón lépkedett, valójában végigment élete összes fontos állomásán. Megérkezett. Megkönnyebbülten lépett a színfalak mögé. A teremben lévők mintha egyetlen óriási sóhajjal lélegeztek volna fel, ám nem sejthették, hogy ezután jön még csak az igazi nagy meglepetés.
– Asszonyom, hajlandó lenne átöltözni? Az est fénypontjának szánt kreációm pompásan mutatna kegyeden – magyarázta Pierre miközben rámutatott a ruhára.
Gertrúd kérdőn nézett rá, s boldogság ült ki az arcára, amikor rájött, mit szeretne a tervező.
Lelki szemei előtt megjelent az a csipkés ruhaköltemény, amit kislányként nem vehetett fel, s talán az idő elhomályosította emlékeit, de meghökkentő hasonlóság volt a két ruha között. Tökéletes francia kiejtéssel válaszolta:
– Ám legyen.
Azonnal hárman ugrottak köréje.
– A kárminpiros, liliommintás estélyit adjátok rá – mondta Pierre. – Ilyen frenetikus rendezést csakis az élet produkálhat. Munkára – biztatta tovább a stábot, összeütve a tenyerét. – Legyen ez kifogástalan este!
